Murano Manufaktúra

Néha, amikor összejön annyi üveg a fusing maradékból, hogy érdemes őket szétválogatni és az összeillő színeket társítani, elkészítem kedvenc koktélomat. Ilyenkor a szokásosnál is többször mászkálok ki a kemencéhez és hol az ablakon, hol pedig az üveggyöngy hőkezeléséhez használatos kis ajtón keresztül leskelődök befelé, és nézem, ahogy folyik a forró üveg.

Csak egy rövid kukkantásra jut ilyenkor idő, mert ha túl sokáig engedem be a hideg levegőt, az üveg egy pillanat alatt megdermed, és bár a kemence azonnal bekapcsol és rámelegít, így mégis hosszabbodik az amúgy is nagyjából egynapos program. Szeretek így játszani az üveggel, mert sohasem lehet tudni, hogy milyen minta születik, és még az összerakott színekből is nehezen lehet következtetni arra, hogy végül mi sül ki a dologból. A végeredmény egy klassz üveglepény, amit hűtés után darabolok, és ebből születnek az igazán egyedi darabok.

Az olvasztáshoz kupacba rakott üvegdarabok teljesen átalakulnak a folyamat végére, és talán ez még sokkal inkább lenyűgöz, mint amikor pálcából készítek gyöngyöt. Ráadásul, míg az üveggyöngyöknél és a hagyományos rogyasztásnál a minta az alapüveg felszínén van, ha a lepényt elvágom, a minta belül is folytatódik, így minden oldalról látható.

Nagyszerű, és valóban különleges az összhatás, sajnos azonban nem olcsó előállítani, mert bár maradékból van, nagyobb mennyiségű üveg szükséges hozzá és nagyon sokáig tart az olvasztás is. Hőkezelés és hűtés után gyémánt tárcsával darabolom és a csiszolást is gyémánt szerszámmal kell végezni, majd a kicsiszolt darabokat újra vissza kell tenni a kemencébe. Csak egy darab üveg, mégis rengeteg munka van vele.

Régi vágyam teljesült, amikor végre megérkezett a domborító és a profi kalapácskészletem. Nem a rézhuzal volt az egyetlen, amit előre megvettem, ugyanis régóta szerettem volna belevágni a tűzzománcozásba is, de a kezdeti kudarcok elvették a kedvemet, majd más projektek miatt egy időre félre is tettem a zománcot. Most, hogy már domborítani is tudom a kivágott lemezt, ideje volt újra elővenni a porokat, ráadásul végre nem a mini satu teljesen egyenetlen felületén kell a szintén nem túl kifinomult kalapáccsal csapkodni a kivágott lemezdarabkákat és az ékszerdrótot.

Nagyon kellene egy kiütő készlet is, és lázasan keresem is, de amit eddig találtam, az vagy bőrhöz való, vagy túl kicsi, úgyhogy egyelőre kézzel vágom ki az összes alapot, amire szükségem van. Ezzel persze nem ér véget az előkészítés, mert a lemezt teljesen meg kell szabadítani az oxidrétegtől és a zsírtól is, úgyhogy minden kivágott darab szélét körbereszelem, majd a felületét megcsiszolom, majd domborítom, azután újra megreszelem, és mehet a zsírtalanítóba. Nemcsak zománcozni fogom a domborított lemezt, és már készült is két pár fülbevaló, amelyekhez lángban antikoltam a vörösrezet, majd rózsakvarcot és türkizkék magnezitet használtam díszítésként.

Türelmetlen alak vagyok, úgyhogy általában alig várom, hogy végre a zománcozáshoz érjek, de az előkészítésnek is megvan a maga hangulata. Azt leszámítva, hogy folyton elvágom, összeszurkálom, lereszelem, szétkalapálom az ujjaimat… A monoton lépések között van idő tervezgetni és végiggondolni, hogy mihez kezdek majd az előkészített lemezzel, így merengő tudatállapotban hamar átesek a kötelező gyakorlaton.

 

Még tavasszal bevásároltam egy adag rézhuzalt, de mostanáig csak rakosgattam egyik helyről a másikra. Vettem kettes és vékonyabb vörös- és sárgaréz huzalt is (na meg jó sok lemezt is, de erről majd később), de aztán mással kezdtem foglalkozni, így a nagy tervek csak csúsztak és csúsztak. Ez sajnos sokszor előfordul, most is van még két-három ötletem, amihez már beszereztem a hozzávalókat, de még nem láttam neki a megvalósításnak.

Körülbelül egy hete ütött a huzal órája, ugyanis nekiestem és az alábbi darabokat alkottam. A réz és az üveg kombinálásának egyik módja - például - a tűzzománc, de megszállott lámpagyöngyözőként mindig akad pár maroknyi üveggyöngy, ami csak úgy, parlagon hever. Nem selejtes darabokról van szó - ilyet szerencsére mostanában már ritkán gyártok -, inkább olyanokról, amelyek kimaradtak egy ékszerből, vagy amelyekből készítettem néhányat, azután mégsem használtam el őket. Egyik alapszabályom, hogy gyöngyöt sohasem dobok ki, még akkor sem, ha kicsit nyomott, vagy elmázolódott rajta a díszítés. Ezek jók későbbi okulásra, de arra is volt már példa, hogy egy kézműves vásáron egy általam tökéletlennek minősített darabot valaki úgy emelt ki a dobozból, mintha kincsre lelt volna.

Szóval tekergettem a huzalt, és miközben küzdöttem a kettessel, nagynéném által, a nyolcvanas években viselt bőr hajbavaló lebegett a szemem előtt. Az a fajta, amit rá kellett húzni a kontyra, majd átszúrni egy tűvel, hogy egyben tartsa a hajkoronát. Az enyémek rézhuzalból vannak, és általában laposra kalapálom őket, mert úgy dekoratívabbak és merevebbek is. Néha megcsiszolom őket, hogy fényesek legyenek, ilyenkor lakkal védem a felületet, hogy ne oxidálódjon, de máskor inkább antikolom a kész darabot.

Az első elkészült hajpánthoz egy sötétlila, antik rózsa és moszatzöld muranói üvegből készített gyöngyöt társítottam és úgy hajtogattam a huzalt, hogy még véletlenül sem eshet le.

Tipp: a hajtűk és hajpántok sál rögzítésére is alkalmasak, így nem csupán dús hajkoronával megáldott hölgyek viselhetik.

2005-ben azon kevesekhez csatlakoztam, akik kézi lámpagyöngy-készítéssel foglalkoztak itthon. Mára persze sokkal többen érdeklődnek a gyöngykészítés iránt, és sokakat el is csábít.

Amikor elhatároztam, hogy üveggel szeretnék foglalkozni, elsőként a Tiffany-technika érdekelt, de amikor megtudtam, hogy akár itthon is olvaszthatok üveget, nem volt többé kérdés, hogy a lakást hamarosan ellepik a szerszámok és az üvegpálcák.