Még tavasszal bevásároltam egy adag rézhuzalt, de mostanáig csak rakosgattam egyik helyről a másikra. Vettem kettes és vékonyabb vörös- és sárgaréz huzalt is (na meg jó sok lemezt is, de erről majd később), de aztán mással kezdtem foglalkozni, így a nagy tervek csak csúsztak és csúsztak. Ez sajnos sokszor előfordul, most is van még két-három ötletem, amihez már beszereztem a hozzávalókat, de még nem láttam neki a megvalósításnak.
Körülbelül egy hete ütött a huzal órája, ugyanis nekiestem és az alábbi darabokat alkottam. A réz és az üveg kombinálásának egyik módja - például - a tűzzománc, de megszállott lámpagyöngyözőként mindig akad pár maroknyi üveggyöngy, ami csak úgy, parlagon hever. Nem selejtes darabokról van szó - ilyet szerencsére mostanában már ritkán gyártok -, inkább olyanokról, amelyek kimaradtak egy ékszerből, vagy amelyekből készítettem néhányat, azután mégsem használtam el őket. Egyik alapszabályom, hogy gyöngyöt sohasem dobok ki, még akkor sem, ha kicsit nyomott, vagy elmázolódott rajta a díszítés. Ezek jók későbbi okulásra, de arra is volt már példa, hogy egy kézműves vásáron egy általam tökéletlennek minősített darabot valaki úgy emelt ki a dobozból, mintha kincsre lelt volna.
Szóval tekergettem a huzalt, és miközben küzdöttem a kettessel, nagynéném által, a nyolcvanas években viselt bőr hajbavaló lebegett a szemem előtt. Az a fajta, amit rá kellett húzni a kontyra, majd átszúrni egy tűvel, hogy egyben tartsa a hajkoronát. Az enyémek rézhuzalból vannak, és általában laposra kalapálom őket, mert úgy dekoratívabbak és merevebbek is. Néha megcsiszolom őket, hogy fényesek legyenek, ilyenkor lakkal védem a felületet, hogy ne oxidálódjon, de máskor inkább antikolom a kész darabot.
Az első elkészült hajpánthoz egy sötétlila, antik rózsa és moszatzöld muranói üvegből készített gyöngyöt társítottam és úgy hajtogattam a huzalt, hogy még véletlenül sem eshet le.
Tipp: a hajtűk és hajpántok sál rögzítésére is alkalmasak, így nem csupán dús hajkoronával megáldott hölgyek viselhetik.