Már régóta érik bennem ez a gondolat, de a Meskán tett mai látogatásom megadta az utolsó lökést ehhez a poszthoz. Kényes a téma, viszont annál több készítőt érint, és ezt első kézből tudom, hiszen néhányukkal beszélgettem is erről, sőt különböző fórumokban is tárgyalták már. Meglehetősen sokan panaszkodnak a Meskára, amellyel lehet vitatkozni, és én személy szerint meg is teszem most az elején, csak a tisztánlátás érdekében. Nem az oldal tehet ugyanis arról, hogy az ott regisztráltak milyen üzleti érdekeket képviselnek, vagy nem képviselnek, illetve hogy milyen magatartást tanúsítanak. Lehet szabályozni, vagy túlszabályozni, de egy bizonyos ponton túl - segítség nélkül - egyszerűen követhetetlen a rengeteg új bolt, bár érdemes hozzátenni, hogy azért működik pár hasonló oldal a világban, ahol a felhasználók és az üzemeltetők együtt oldják meg a szabályok betartását. De nem ez a fő témája ennek a bejegyzésnek, és még véletlenül sem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy én is a Meskát okolom. Főleg azért nem, mert amiről most írok, arról ők végképp nem tehetnek.
A következők miatt szalad ki most belőlem ez a néhány, keresetlen sor. Nézegettem ugyanis a kínálatot és szembetalálkoztam néhány, mostanában az üvegesek által nagyon kedveltté vált pötty fülbevalóval. Legyen most ez a példa, de szinte bármilyen más tárgyat is említhetnék. A népszerűséghez egy szavam sem lehet, ám a megtalált konkrét ékszer ára olyan rettentően alacsony, amely felvet pár kérdést. Tovább böngészve az adott bolt kínálatát, hasonló színvonalú ékszereket találtam, ám ami a nagyobb baj, hogy hasonló volt az árszínvonal is. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy kinéztem magamnak valakit, akit - ha már manapság ez olyan nagy divat -, kritizálni és szidni lehet, nem erről van szó. Több boltban is tapasztaltam ezt a jelenséget, függetlenül attól, hogy üveget, fűzött gyöngyöt, vagy bármi mást készít.
Azt hiszem, nem árulok el nagy újdonságot azzal, ha elmondom, hogy nem vagyok végzett marketingszakember, viszont tanultam marketinget és folyamatosan tanulom. Ami viszont elsőre is látszik az ennyire alulárazott termékekkel kapcsolatban, az az átgondolatlanság, a rövidlátás, és a - mondjuk ki - ostobaság. Nem kell ugyanis diploma ahhoz, hogy az ember leüljön egy darab üres papír, na jó, az Excel elé, és elkezdjen számolni. Anyagár, alkatrészek ára, beszerzési költségek, segédanyagok költségei (gyk.: ragasztó, izoláló anyag, üvegtisztító, stb…), rezsi költségek (gépek és szerszámok fogyasztása, áram, fűtés, világítás), amortizációs költségek, szerszámok árai (az üveghez például igen drága gyémánt csiszolófejeket és lapokat kell használni, de említhetném az ecseteket, filctollakat, a ceruzákat, amivel a vázlatokat rajzolom, a papírt, amire rajzolok), munkadíj - igen, munkadíj, a ráfordított idő, energia, a megmunkálás bonyolultsága szerint.
Nem mindegy például, hogy az adott üvegdarabot kivágás és megolvasztás után még újra meg kell csiszolni, akár kétféle csiszolóval, majd utána újra visszarakni a kemencébe és újraolvasztani. Ez mind rengeteg idő, energia, pénz, és egészen biztosan kihagytam valamit a felsorolásból. Amit viszont nem lehet forintosítani, az a művészeti érték, bár ha maradunk a pötty fülbevalónál, akkor ettől - és még egy pár esetben - azt hiszem, eltekinthetünk. Bár egészen véletlenül a munkadíjnak ezt is tartalmaznia kell, hiszen míg pötty fülbevalókat reszelek, más, nagyobb eszmei értékű ékszert nem tudok előállítani.
Miután sikerült minden kézzel fogható és nehezebben megfogható tényezőt összeadni, jöhet az árrés, amely nem csupán a mocskos haszonszerzés eszköze, hanem a fenntarthatóságé is. Itt most nem a természetvédelemre gondolok, hanem arra, hogy ha valaki csupán az eddig felsorolt tényezőket összeadva próbálja kitalálni, hogy mennyiért árulja az adott ékszert, akkor egy idő után azzal szembesül majd, hogy valahogy nincs pénze anyagra, segédanyagra, sőt általában egyszerűen elfogyott a pénze. Elfogadom, hogy rengetegen csupán hobbiból készítenek ékszert, vagy, hogy általánosabban fogalmazzak, sokaknak hobbi az alkotás. Viszont ha már nem tudnak otthon mozdulni a rengeteg elkészített holmitól, valamint nem csupán a közeli, de már a távoli rokon is az összes ajándékozásra ürügyet szolgáltató ünnepre is sajátkészítésű portékát kapott, akkor felmerül az eladás gondolata. Innentől kezdve viszont már nem beszélhetünk hobbiról, még akkor sem, ha nem a haszonszerzés a fő motiváció. Itt merül fel egyébként az egyik legfontosabb tényezője az árképzésnek, és ez az adótartalom. Az általános forgalmi adóról beszélek, és mondhatjátok, hogy semmi közöm más áfájához (egyébként van, de ez már kőkemény demagógia), viszont akárhogy számolok, sok esetben vagy az áfa, vagy az árrés, vagy egyik sem fér bele a megjelölt eladási árba. Ez egyébként elég komoly következményeket von maga után, és nemcsak arra gondolok, hogy jön az APEH és egy kicsit átcsoportosítja az ember bevételét, hanem arra is, hogy a szembetűnően alacsony árakkal manőverezők saját magukkal és az összes többi kézművessel is kiszúrnak.
Magukkal akkor, amikor egyszer csak összeomlik a rendszer - bár nyilván azért nem veszik ezt észre, mert külső forrásból tolják bele a pénzt, mert hiszen nekik ez hobbi -, vagy egyszerűen csak elmúlik a fellángolás és más hobbi után néznek, maguk után hagyva a romokat... Másokkal pedig azért, mert egy pillanat alatt eladhatatlanná teszik a portékáikat. Bizonyos keretek között működik a vásárlói bizalomra épülő eladás, vagyis mondhatom, hogy ha tetszik a portékám, akkor úgyis tőlem fognak vásárolni. Vagy azt is mondhatom, hogy ha kifejezetten tőlem akarnak vásárolni, akkor nem fogok vevőt veszíteni. Ám a példánál maradva a pötty fülbevalók, valljuk be, nehezen minősíthetőek ilyen terméknek és a vevők főleg mostanában igencsak árérzékenyek. Most hallom, ahogy azt mondjátok, hogy akkor készíts olyat, ami igazán egyedi. Készítek, több ilyen termékem is van, de őszintén szólva, egyre kevesebb kedvem van már feltölteni őket a Meskára, részben ezen okokból.
Van egy harmadik vonzata egyébként a hanyag és figyelmetlen árképzésnek, ez a presztízs csökkenése, amely szerintem hatalmas probléma. Itthon sajnos alig tisztelik, és még kevésbé ismerik az üveget. Lehet kutakodni a történelemben, hogy miért van ez így, fel lehet sorolni az összes bezárt üveggyár nevét, lehet okként említeni, hogy például divat szempontjából mennyire idejétmúlt, szakmai szempontból pedig nem egy fúvott és félmély csiszolatokkal díszített, savazott ólomkristály váza. Ha most felnéztek a polcra, vagy a nagyszüleiteknél a szekrény tetejére, egészen biztosan áll ott ilyen üvegtárgy, vagy pohárkészlet, várva szomorú sorsát. Jobb esetben ez csak egy kartondobozt jelent a pincében, vagy a padláson, rosszabb esetben a kukát. Csak egészen kevesen tudják, hogy egykor ezek művészeti és használati szempontból is nagy megbecsülésnek örvendtek, és így ha a mai kor ízlésének már csak igen szűk szegmensben felelnek is meg, de vitathatatlanul az üvegtörténelem részét képezik. Régen ezeket a tárgyakat vették elő a vasárnapi ebédhez, vagy a család számára fontos ünnepeken, amikor nemcsak a lelkünk és testünk, de környezetünk, vele együtt pedig az asztal is ünneplőbe öltözött. Ezekkel a tárgyakkal szemben a vásárlók értékrendjében és kredencében ma alig állnak igazi művészeti értéket képviselő, használati tárgyak.
Szándékosan nem sorolok fel mai magyar üvegművészeket, pedig akad azért közöttük nem is egy, aki gyönyörű, ötletes, jól használható, modern vagy hagyománykövető üvegeket készít. És alig tudja eladni. Pontosan azért, mert manapság az eldobható, könnyen helyettesíthető, olcsó tucatáru a menő, ami ha összetörik, könnyen pótolható. És pontosan ezek azok a tényezők, amelyek az általános megítélés alapján értéktelenné teszik az egyedi, fúvott, vagy akár kemencében készített üvegtárgyakat, pontosan ezek a kategóriájukban olcsó, eldobható üvegek azok, amelyek befogják az emberek szemét, amelyektől nem látszódnak a valóban ünnepi asztalra, vagy akár a hétköznapi asztalra való, igazi üvegek. Emiatt nem készülhetnek igazán modern, a mai ízlésnek is megfelelő darabok. Nemcsak a formatervről, az elkészítés módjáról is beszélek. Elég közelebbről megnézni egy kézzel készített tárgyat, máris látszik a különbség. Pedig, ha tudnák, hogy a fúvott üvegek nem törnek el az első egymáshoz koccanástól, és utánozhatatlan esztétikai, használati élményt nyújtanak. De talán ez is probléma manapság, hiszen senki nem akar évekig ugyanabból a pohárból inni. Vajon miért nem?
Itt szeretném, mintegy példaként elmesélni azt a párbeszédet, amely üvegfúvó mesterem, James Carcass és köztem zajlott le pár hete, amikor elhívott segédnek. Kis poharakat készítettünk, és bár minden darab méretét még a hőkezelő kemencébe rakás előtt leellenőrizte, mégsem született két tökéletesen egyforma méretű és formájú pohár. A sokadiknál eszembe jutottak saját tapasztalataim és megemlítettem, hogy ha nem tökéletesen szimmetrikusak, vagy egyformák az üvegeim, akkor szinte eladhatatlanok. James is szembesült már a jelenséggel itthon, és szomorúan azt válaszolta, hogy Angliában pont fordítva van, ha túl egyformák mondjuk egy pohárkészlet darabjai, akkor már bizalmatlanul méregetik, hogy nem valami kínai sorozatgyártott készletet akarnak-e rájuk sózni.
Véleményem szerint pontosan ezt a jelenséget erősítik az eldobhatóságot, a helyettesíthetőséget sugalló árú portékák, amelyekből látszik, hogy a készítőjének valójában semmi köze a szakmához, nincs elhivatottsága, nincsenek tervei, céltalanul alkot, nem épít, mert nincs mire építenie, vagy nem is akar építeni akár márkanevet, akár presztízst, életutat. Nekik nem az üveg, mint szakma, mint művészet, mint használható művészet számít, hanem csak az, hogy merő önzésből létrehozzanak valamit, ami addig a pontig számít, míg fel nem töltik, eladhatóvá nem teszik. Mindegy, hogy a motiváció az, hogy olcsó legyen, és sokat eladjanak belőle, vagy egyszerűen csak tudatlanságból árazzák alul - így leminősítve egyébként saját munkájukat -, a valóban elhivatottak, az önállóan alkotó, a saját magukból, a tehetségükből, a fantáziájukból, a szakmai tudásukból, határozott céllal alkotók pedig szenvednek egy darabig, aztán ellehetetlenülnek. Pedig egy-két kivételtől eltekintve, az általam ismert, elhivatott üvegesek sem az extraprofitra hajtanak, csupán szeretnének fennmaradni, üvegesként, alkotóként, amelyhez rákényszerülnek az eladásra.
Létezik egy nagyon szűk réteg, amely értékeli az egyediséget, a kézműves alkotásokat, ezen belül pedig van egy még szűkebb réteg, amelynek tagjai hajlandóak és meg is tudják fizetni az ilyen alkotásokat. Engem végtelenül elszomorít, hogy azok, akik szemmel láthatóan átgondolatlan áron töltenek fel egy alkotást, nem képesek felfogni - hiszen bele sem gondolnak -, hogy saját portékájukkal akaratlanul is részesei „a szakmának”, amelyért, valamint az írott és íratlan üzleti szabályok betartásáért ugyanúgy felelősséggel tartoznak, mint azok, akik érzik ezt a felelősséget és eszerint viselkednek, alkotnak.
