Régi vágyam teljesült, amikor végre megérkezett a domborító és a profi kalapácskészletem. Nem a rézhuzal volt az egyetlen, amit előre megvettem, ugyanis régóta szerettem volna belevágni a tűzzománcozásba is, de a kezdeti kudarcok elvették a kedvemet, majd más projektek miatt egy időre félre is tettem a zománcot. Most, hogy már domborítani is tudom a kivágott lemezt, ideje volt újra elővenni a porokat, ráadásul végre nem a mini satu teljesen egyenetlen felületén kell a szintén nem túl kifinomult kalapáccsal csapkodni a kivágott lemezdarabkákat és az ékszerdrótot.
Nagyon kellene egy kiütő készlet is, és lázasan keresem is, de amit eddig találtam, az vagy bőrhöz való, vagy túl kicsi, úgyhogy egyelőre kézzel vágom ki az összes alapot, amire szükségem van. Ezzel persze nem ér véget az előkészítés, mert a lemezt teljesen meg kell szabadítani az oxidrétegtől és a zsírtól is, úgyhogy minden kivágott darab szélét körbereszelem, majd a felületét megcsiszolom, majd domborítom, azután újra megreszelem, és mehet a zsírtalanítóba. Nemcsak zománcozni fogom a domborított lemezt, és már készült is két pár fülbevaló, amelyekhez lángban antikoltam a vörösrezet, majd rózsakvarcot és türkizkék magnezitet használtam díszítésként.
Türelmetlen alak vagyok, úgyhogy általában alig várom, hogy végre a zománcozáshoz érjek, de az előkészítésnek is megvan a maga hangulata. Azt leszámítva, hogy folyton elvágom, összeszurkálom, lereszelem, szétkalapálom az ujjaimat… A monoton lépések között van idő tervezgetni és végiggondolni, hogy mihez kezdek majd az előkészített lemezzel, így merengő tudatállapotban hamar átesek a kötelező gyakorlaton.
