Murano Manufaktúra

Talán ez a mondat hangzott el leggyakrabban az üvegfúvó gyakorlaton, a feladat ugyanis a korábban megtervezett vizespohár elkészítése volt. Elsőként mestereink fújták meg az összes poharat, nekünk pedig nézni és memorizálni kellett a munkafolyamatot. Ekkor történt, hogy szinte mindenki legalább egyszer, a saját elkészült darabját méregetve, üveges szemmel mormolta maga elé: vázának még jó lesz. Valóban nem könnyű feladat teljesen kezdőként műszaki rajz alapján, méretre dolgozni.

Végre elkészítettem a fotókat saját üvegeimről. Mivel a házi készítésű, nagy fénysátrat még mindig nem volt időm összeállítani, így megörültem a kicsit ködös, félig napos időnek, a szórt fénynek. Kedvencem az első fotón látható váza, amely valóban váza akart lenni, ennyire vastag fallal, vastag jéggel az alján. Kicsi, nagyjából 16 centis magasságához képest meglehetősen súlyos darab, és fizikailag is megterhelő volt az elkészítése. Miután megbeszéltük, hogy mit szeretnénk készíteni, a műhely padlójára krétával rajzolt vázlat alapján nekiláttunk az adott darabnak. Alapvetően mi kezelhettük a fúvócsövet, mestereink pedig a kritikus pillanatokban beavatkoztak, segítettek a forgatásban, vagy a félrecsúszott darabokat kiigazították, megmutatták a trükköket, amelyekkel az adott tárgy elkészíthető. Ettől függetlenül mindegyikünk annyira sajátjának érezte az ilyen, szabad gyakorlatban készült darabokat, hogy alig vártuk, hogy hazahozhassuk őket. De végre itthon vannak és lehet nézegetni, rácsodálkozni a részletekre, különböző fényviszonyok között vizsgálni, tanulmányozni őket, de főleg inni belőlük.

Ez a vizespohár, amelyet James Carcass készített, mindenkinek a saját terve alapján.

Nem tudok betelni a látvánnyal, és szeretném, ha hozzám hasonlóan minél többen rácsodálkoznának a hutakész üvegek megkapó szépségére. Nem csupán azért, mert teljes mértékben ipar- és kereskedelemközpontú világunkban kincsnek számít egy kézzel, egyedileg készült tárgy, hanem azért is, mert a gépek által, sorozatgyártott tárgyakban az anyag szinte elnyomott. Az üveg különösen jó példa erre, hiszen csak egy gép tud egyformán hajszálvékonyra, formába fújni százezer borospoharat, ahol az üveg szinte már nem is asszisztál a beletöltött folyadéknak, inkább teljesen (hang)súlytalanná válik körülötte.

Ez az első próbálkozás eredménye. Igen, én is elmormoltam az ominózus mondatot. A pohár szája kifelé hajlik, és a jégben a buborék ellapult. De én így is szeretem!

Egyszer valaki szóvá tette, hogy buborék van az egyik ékszeremben. Bár nem ítéltem el a kritika miatt, de meglepődtem rajta, hiszen pont ezektől, a buborékoktól, az apró tökéletlenségtől, az aszimmetriától lesz élő még egy ilyen rideg dolog is, mint az üveg. A sorozatgyártott üvegtárgyaknál hiba a nem tervezett buborék, kíméletlenül összetörik az ilyen darabokat, a kézi üvegnél azonban szinte minden esetben jelen van, és én örülök ennek a jelenlétnek. Szeretem az egyes rétegek merítése és formázása során kialakuló vékony vonalakat, ezek olyanok, mint az alkoholban olvadó jégkockák körül kavargó határvonalak, ahol a két különböző fajsúlyú anyag találkozik, keveredik.

Hagytak kibontakozni, csak éppen nem látszik. Ez is egy pohárpróbálkozás lenne, de a végére lemondtam róla, hogy a tervnél maradjak. Minden alkalommal, amikor kézbe veszem, eszembe jut, hogyan kellett volna kijavítani a szája alatti kis törést. Örökre féloldalas marad, viszont nagyon jó kézben tartani, az alja a tenyerembe simul, talán ezért is kedvelem.

A hutakész üveget jó érzés megérinteni, van tömege, érdekes a felülete, a mélysége, a fénytörése, eltorzítja, megváltoztatja és visszatükrözi környezetét. Fény, dinamizmus és mozdulatlanság egyetlen pillanatban. Van jelentése, értelme. És van történelme, amelynek saját üvegeimnél én voltam a kezdete, amikor az első adag olvadékot a fúvócsőre vettem.

Ez a váza is a szabad stílusnyilvánítás egyik darabja. James Carcass padján és segítségével készítettem. Az eredeti tervben nem szerepelt a fehér opalizált üveg, miután kihűlt a kemencében, csak akkor derült ki, hogy valóban sok került belőle a hutába előző nap este, így csak átvilágítva, vagy erős fényben látszik valamennyire a spirálminta. Azért kedvelem, mert olyan, mint egy kavics, amit a tenger sodort partra, az ívek és hajlatok nem törnek meg rajta, és lekerekített formáját a lágy hullámokban kavargó fehér üveg még jobban kihangsúlyozza. A legjobb dolgok mindig a balesetekből sülnek ki. Közel nem tökéletes darab, remélem senki sem vádol elfogultsággal.

Kis ferde felespohár. Vizet nem nagyon lehet belőle inni, de ha jól emlékszem ez az első darabok között volt és nem a terv megvalósítása volt a cél. Azért ferde, mert a heft (az alján lévő köldök, akkor keletkezik, amikor átvesszük a fúvócsőről, hogy a száját ki tudjuk nyitni) nyomát még nem csiszoltam le róla. Kicsi, kedves darab, és nagyon jó belőle inni. Legalábbis a mézes bodza ízlett.

Mióta ilyen hideg, szürke és nyirkos idő van, azóta mindennél jobban vágyom egy kis napsütésre. Nagyon hiányzik a nyár, a meleg, a harsány színek, a friss és zamatos gyümölcsök, a mezítlábas hűvös esték és a fehér fátyolos, bíbor hajnalok. Ezért is vettem elő most ezeket a különleges, fémesen csillogó üvegeket, amelyek a hagyományos, üvegszerű csillogás helyett egészen más módon gyönyörködtetnek.

Ennek a csodás, sokféle színben ragyogó üvegnek Dichroic a neve, és meglehetősen borsos áron kínálják, amelynek a felhasznált anyagok és az alkalmazott gyártási technológia következtében magas előállítási költség az oka. Az alapüvegre vákuumkamrában viszik fel a rétegeket, elektronsugárral porlasztott szilíciumba keverve a különböző fémeket és fémoxidokat, amelyek az üvegen kicsapódva csillogó bevonatot alkotnak. Egy-egy réteg meglehetősen vékony, mindössze 750-900 nanométer, és összesen 30-50 réteget visznek fel az alapüvegre. Bevonatként és egyben színezésként például aranyat, ezüstöt, illetve titán-, króm-, alumínium-, cirkónium-, és magnéziumoxidot alkalmaznak. Így készülnek egyébként a speciális bevonattal ellátott lencsék, amelyeket optikai eszközökhöz, távcsövekhez, objektívekhez, szemüvegekhez is használnak.

A Dichroic üveget sokszor tévesen a NASA fejlesztésének titulálják, mivel az űrhivatal rendkívül pontos színszűrőket konstruált ezzel a gyártási technológiával. Irizáló üveget már az időszámításunk előtti negyedik században is készítettek - ha nem is vákuumkamrában -, ennek egyik kézzel fogható emléke a British Múzeumban őrzött Lükorgusz kupa, amelynek zöldes színe megvilágítva élénkpirossá válik.

A dichroic (kétszínű) szó jelentése optikai tulajdonságára utal, a különböző rétegek vagy átengedik, vagy visszaverik a beeső fényt, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az üveget különböző szögekből szemlélve két színt láthatunk. A felvitt rétegek kombinálásával a hatás fokozható, így igazi színorgiában lehet részünk.

Az alapüveg hőtágulási együtthatója meghatározza, hogy milyen üveggel használható, és mivel a gyártás során használt összetevők határozzák meg a bevonat színét, előfordulhat, hogy a hozzávalók változó minősége, vagy a felvitt rétegek eltérő vastagsága miatt, két eltérő időpontban gyártott azonos szín másmilyen lesz égetés után. A színválaszték egyébként igen bőséges, több mint 45 féle színű, köztük különféle mintákkal ellátott Dichroic üveg készül. De házi módszerrel is lehet mintát vinni rá, én például gravírozni szoktam, a csillogó bevonatot leszedve előbukkan az alapüveg és láthatóvá válik a bekarcolt minta.

Amikor Dichroic üveget használok, szinte mindig lefedem egy áttetsző üvegréteggel, így még szebben csillog a kész darab. A legújabb sorozatot szerettem volna igazán különlegesre készíteni, ezért miután kemencében kiégettem a 2-3 rétegből álló darabokat, körbecsiszoltam, majd újra kiégettem őket. Nem a szokásos akasztót ragasztottam rájuk, hanem a nagy kedvencemmé vált ékszerdrótból készítettem nekik akasztót és egy kis díszítést. Minden darab megvásárolható Meska-boltomban, de a legelső képen látható sokszínű példány már arra vár, hogy találkozhasson új gazdájával.

Még mindig ujjong a lelkem, pedig már négy napja, hogy véget ért az üvegműves kurzus első üvegfúvó gyakorlata. Nagyon régóta vártam erre és az utolsó pillanatig szinte alig akartam elhinni, hogy végre kipróbálhatom. Üveget fújni kemény fizikai munka, és nagy összpontosítást igényel, de megéri, hiszen hihetetlen érzés az 1100 fokos, olvadt üvegből kézzel fogható tárgyat alkotni úgy, hogy a megmunkálás során nem vehetjük közvetlenül kézbe a munkadarabot. A legközvetlenebb kapcsolat néhány réteg vizes újságpapíron keresztül jöhet létre az üveg és készítője között, és aki nem próbálta még ily módon kézbe fogni a 8-900 fokos olvadékot, az döbbenten nézi, ahogy az izzó masszáról sisteregve száll fel a gőz.

Az üvegfúvás legnehezebb része talán mégsem a folyamatos erőkifejtés, hanem a koncentráció és a mozdulatok tökéletes megvalósítása. A mesterek hosszú évek kitartó munkájával tökéletesítik technikájukat, amely ugyanúgy a kézjegyükké válik, ahogy az évek során kiforró aláírás. Ez teszi lehetővé, hogy szilárd formába öntsék az elképzelt és megtervezett darabokat, amelyek egy amorf, mézként folyó masszából és tűzből születve végül a gondolatok, a mozgás és a fény adott formában csak egyetlen pillanatig létező alakját örökítik meg a későbbi generációk számára.

Üvegfúvó mestereink:

Pattantyús Gergely üvegtervező iparművész, aki a Fénybánya Huta-üveg Alapítvány elnöke és egyik alapítója, és akitől a szakszerű mozdulatok mellett a Felsőfokú üvegtervező kurzuson a megvalósítás mellett a tervezést is tanuljuk. Hajlított és ólomüveg munkái mellett különleges, üvegbe zárt tárgyakat alkot hutakész, fúvott palackokból.

James Carcass üvegművész, aki az elmúlt húsz évben az üveg és a fény közötti kapcsolatot kutatta és kutatja jelenleg is, miközben olyan különleges alkotások születnek hutájában, mint például az ezüst és arany fóliával díszített sorozatok. A kurzuson, az ő padján engedhettük teljesen szabadjára fantáziánkat, miközben szakértő szemmel és kézzel vizsgálta és segítette az elképzelt darabok megvalósítását.

Az elkészült darabokat sajnos egyelőre nem tudom megmutatni, mert a következő lépés a darabok kiértékelése lesz, emiatt pedig nem hozhattuk haza üvegjeinket, így inkább álljon itt néhány fotó a három csodás napról.

 Szeretek gyűrűt viselni, mert ha sikerül a megfelelő darabot kiválasztani, kecsesnek érzem a kezem tőle. Ám nem mindig kényelmesek, mert általában napszaktól és évszaktól függően változik az ujjméretem. Nem sokat, de éppen annyit, hogy az egyik nap szűk gyűrű másnap lötyögjön, ami nem csupán kényelmetlen, de rosszul is mutat.

Ismét beválogatták egy fülbevalómat a Meska-szemezgetőbe vasárnap.

Ez a darab egészen a szívemhez nőtt, az elsők közé tartozik, amelyeket ékszerdrótból készítettem, de nem csupán ezért kedvelem. Azért is tetszik, mert egyszerű, letisztult és különleges üvegből készítettem hozzá lámpagyöngyöt. Bár elsőre feketének látszik, közelebbről szemlélve azonban előbukkannak a sötétszürke sávok, amelyek izgalmasabbá teszik a gyöngyöt, de a színét nem változtatják meg feltűnően. Éppen ezért társítottam a két, lencse formájúra alakított lámpagyöngyhöz két-két szem hematit golyót. Ha korábban megérkeztek volna a színes zománcozott rézdrótok, valószínűleg feketét használok az összeállításhoz, bár ekkor egészen más hangulatú ékszer születik. Azt hiszem, akad még ilyen gyöngyöm…

Ez a fülbevaló már elkelt!

Imádom a békákat. Sokan sikítófrászt kapnak tőlük, de el nem tudom képzelni, hogy tulajdonképpen mi a gond a brekikkel. Jó, tudom, hidegek, nyirkos a bőrük, és nem látszik érzelem a kis pofájukon. Vagy mégis?

A mai Meska-szemezgetőbe bekerült a zöld-fehér Millefiori fülbevalóm.

A Millefiori (jelentése ezer virág) a muranói üvegművesek specialitása, készítéséhez nagy gyakorlat kell. Bár az üvegmozaik nem velencei találmány, hiszen már az ókori Egyiptomban is készültek apró vágott üvegdarabkákkal díszített tárgyak, falak, padlók, úgy 3400 évvel ezelőtt. A találmány azután elterjedt, készítették a perzsák, és népszerű volt az iszlám világban, valamint a Római Birodalomban. Az időszámításunk előtti második században a Római Birodalomban már készültek kerek, többszínű üvegszeletkék, amelyekkel üvegtárgyakat, vázákat, egyéb használati tárgyakat díszítettek, majd a birodalom hanyatlásával és bukásával ezek a művészien díszített üvegek is lassan feledésbe merültek. Egészen a tizenötödik századig, ekkor ugyanis Velencében újjászületett az üvegnádból készített apró mozaik, és ekkor kapta nevét is. Bár nem Velencében készült az első üvegmozaik gyöngy, mégis a muranói mesterek tették a mai napig világhírűvé, az itáliai üveget pedig fogalommá.

A mester először a Millefiori közepéhez a fúvócsőre vesz egy adag üveget, majd egyenletesre hengergeti, és attól függően, hogy egy-vagy többszínű lesz-e a mag, más színű üvegbe meríti, vagy belenyomja a kiválasztott formába. A Millefiori virág, csillag, Nap mintájú, de vannak olyanok, amelyeken koncentrikus körök, vagy négyzetek alkotják a mintát. Miután megformázta a magot, felveszi a következő réteget, ismét formázza, majd jöhet a következő réteg, egészen addig, míg el nem készül a minta. A mester és segédje ezután hosszú pálcává (üvegnádnak is nevezik) nyújtja a folyamatosan forrón tartott tömböt. Miután a nád kihűlt, kézzel apró szeletkékre vágják és el is készült a Millefiori.

A Millefiorit azután ékszerekhez, hutakész használati, vagy dísztárgyak megalkotásához használják. Sokan nem kedvelik, mert erősen behatárolja a tárgy stílusát – mint például ennél az 1964-ben, a Fratelli Toso műhelyben készült vázánál - , de mi másért használnánk Millefiorit, ha nem azért, hogy velencei stílusú üveget alkossunk.

(A fotó a Fratelli Toso maufaktúra tulajdona.)

Miután kikísérleteztem, hogyan tudok dolgozni a domborítóval, jöhetett a zománcozás. Amikor korábban megvettem a zománcokat és hazaértem a frissen megszerzett készlettel, bár a boltban még lelkes voltam, kissé csalódottan nézegettem a kis zacskókat. Na, nem azért, mert a porrá tört üveg színe nem igazán hasonlít az égetés utáni színre, hanem inkább azért, mert túl direktnek találtam az árnyalatokat. A színmintán együtt jól néztek ki, de mégis elgondolkodtam rajta, hogy mihez kezdek a vájlingpiros és a hűdezöld árnyalatokkal, amikor sokkal jobban kedvelem a világos fűzöldet, a halvány sárgát, a bézst, na meg persze a türkizeket, a feketét és a fehéret. Sajnos a boltban nem volt egyáltalán lila árnyalatokból, rózsaszínből pedig csak egy halvány árnyalatot kaptam.