Imádom a békákat. Sokan sikítófrászt kapnak tőlük, de el nem tudom képzelni, hogy tulajdonképpen mi a gond a brekikkel. Jó, tudom, hidegek, nyirkos a bőrük, és nem látszik érzelem a kis pofájukon. Vagy mégis?
Amikor békákat készítek, mindig mosolygok, főleg akkor, amikor hőkezelés után kiveszem a kemencéből és kirakom őket magam elé. Mindegyik külön kis személyiség, máshogyan tartják a fejüket, másfelé néznek, más a szemük, a színük, máshogyan kapaszkodnak. Egyszerűen nem tudom megunni őket, és nem csupán azért, mert a lehetőségek száma végtelen, hanem azért sem, mert azt remélem, hogy nekik azok is tudnak örülni, akik egy élő példánytól fejvesztve menekülnének.
Íme a jókedvfelelős békahadtest…
