Talán ez a mondat hangzott el leggyakrabban az üvegfúvó gyakorlaton, a feladat ugyanis a korábban megtervezett vizespohár elkészítése volt. Elsőként mestereink fújták meg az összes poharat, nekünk pedig nézni és memorizálni kellett a munkafolyamatot. Ekkor történt, hogy szinte mindenki legalább egyszer, a saját elkészült darabját méregetve, üveges szemmel mormolta maga elé: vázának még jó lesz. Valóban nem könnyű feladat teljesen kezdőként műszaki rajz alapján, méretre dolgozni.
Végre elkészítettem a fotókat saját üvegeimről. Mivel a házi készítésű, nagy fénysátrat még mindig nem volt időm összeállítani, így megörültem a kicsit ködös, félig napos időnek, a szórt fénynek. Kedvencem az első fotón látható váza, amely valóban váza akart lenni, ennyire vastag fallal, vastag jéggel az alján. Kicsi, nagyjából 16 centis magasságához képest meglehetősen súlyos darab, és fizikailag is megterhelő volt az elkészítése. Miután megbeszéltük, hogy mit szeretnénk készíteni, a műhely padlójára krétával rajzolt vázlat alapján nekiláttunk az adott darabnak. Alapvetően mi kezelhettük a fúvócsövet, mestereink pedig a kritikus pillanatokban beavatkoztak, segítettek a forgatásban, vagy a félrecsúszott darabokat kiigazították, megmutatták a trükköket, amelyekkel az adott tárgy elkészíthető. Ettől függetlenül mindegyikünk annyira sajátjának érezte az ilyen, szabad gyakorlatban készült darabokat, hogy alig vártuk, hogy hazahozhassuk őket. De végre itthon vannak és lehet nézegetni, rácsodálkozni a részletekre, különböző fényviszonyok között vizsgálni, tanulmányozni őket, de főleg inni belőlük.
Ez a vizespohár, amelyet James Carcass készített, mindenkinek a saját terve alapján.
Nem tudok betelni a látvánnyal, és szeretném, ha hozzám hasonlóan minél többen rácsodálkoznának a hutakész üvegek megkapó szépségére. Nem csupán azért, mert teljes mértékben ipar- és kereskedelemközpontú világunkban kincsnek számít egy kézzel, egyedileg készült tárgy, hanem azért is, mert a gépek által, sorozatgyártott tárgyakban az anyag szinte elnyomott. Az üveg különösen jó példa erre, hiszen csak egy gép tud egyformán hajszálvékonyra, formába fújni százezer borospoharat, ahol az üveg szinte már nem is asszisztál a beletöltött folyadéknak, inkább teljesen (hang)súlytalanná válik körülötte.
Ez az első próbálkozás eredménye. Igen, én is elmormoltam az ominózus mondatot. A pohár szája kifelé hajlik, és a jégben a buborék ellapult. De én így is szeretem!
Egyszer valaki szóvá tette, hogy buborék van az egyik ékszeremben. Bár nem ítéltem el a kritika miatt, de meglepődtem rajta, hiszen pont ezektől, a buborékoktól, az apró tökéletlenségtől, az aszimmetriától lesz élő még egy ilyen rideg dolog is, mint az üveg. A sorozatgyártott üvegtárgyaknál hiba a nem tervezett buborék, kíméletlenül összetörik az ilyen darabokat, a kézi üvegnél azonban szinte minden esetben jelen van, és én örülök ennek a jelenlétnek. Szeretem az egyes rétegek merítése és formázása során kialakuló vékony vonalakat, ezek olyanok, mint az alkoholban olvadó jégkockák körül kavargó határvonalak, ahol a két különböző fajsúlyú anyag találkozik, keveredik.
Hagytak kibontakozni, csak éppen nem látszik. Ez is egy pohárpróbálkozás lenne, de a végére lemondtam róla, hogy a tervnél maradjak. Minden alkalommal, amikor kézbe veszem, eszembe jut, hogyan kellett volna kijavítani a szája alatti kis törést. Örökre féloldalas marad, viszont nagyon jó kézben tartani, az alja a tenyerembe simul, talán ezért is kedvelem.
A hutakész üveget jó érzés megérinteni, van tömege, érdekes a felülete, a mélysége, a fénytörése, eltorzítja, megváltoztatja és visszatükrözi környezetét. Fény, dinamizmus és mozdulatlanság egyetlen pillanatban. Van jelentése, értelme. És van történelme, amelynek saját üvegeimnél én voltam a kezdete, amikor az első adag olvadékot a fúvócsőre vettem.
Ez a váza is a szabad stílusnyilvánítás egyik darabja. James Carcass padján és segítségével készítettem. Az eredeti tervben nem szerepelt a fehér opalizált üveg, miután kihűlt a kemencében, csak akkor derült ki, hogy valóban sok került belőle a hutába előző nap este, így csak átvilágítva, vagy erős fényben látszik valamennyire a spirálminta. Azért kedvelem, mert olyan, mint egy kavics, amit a tenger sodort partra, az ívek és hajlatok nem törnek meg rajta, és lekerekített formáját a lágy hullámokban kavargó fehér üveg még jobban kihangsúlyozza. A legjobb dolgok mindig a balesetekből sülnek ki. Közel nem tökéletes darab, remélem senki sem vádol elfogultsággal.
Kis ferde felespohár. Vizet nem nagyon lehet belőle inni, de ha jól emlékszem ez az első darabok között volt és nem a terv megvalósítása volt a cél. Azért ferde, mert a heft (az alján lévő köldök, akkor keletkezik, amikor átvesszük a fúvócsőről, hogy a száját ki tudjuk nyitni) nyomát még nem csiszoltam le róla. Kicsi, kedves darab, és nagyon jó belőle inni. Legalábbis a mézes bodza ízlett.
